Ismét tele a világsajtó Magyarországgal. Ezúttal az örmény katonatársa brutális meggyilkolása miatt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt azeri tiszt, Ramil Safarov kiadatása tartja lázban a médiát.
Nem ok nélkül, hiszen Azerbajdzsán írásban vállalt kötelezettségét durván és cinikusan felrúgva nemcsak elnöki kegyelemben részesítette a gyilkost, de nemzeti hősként ünnepli, s elő is léptette. Ilham Alijev államfő valamiféle nyár eleji politikai megegyezésről beszél, ami az azeri magyar államkötvényjegyzésről szóló híresztelések fényében ugyancsak kínos helyzetbe hozza a magyar kormányt. Jereván eközben tombol, tiltakozásra szólítja a világ örménységét, s egyelőre ugyan csak az azeri honlapokat hackelték meg, de háborút emleget, nem mellesleg pedig megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, amely jóhiszeműségét és az eljárás jogszerűségét bizonygatva magyarázatot kér Bakutól, és lezártnak tekinti az ügyet.
Csakhogy áll a bál, s félő, hogy törököt fogtunk, amely nem ereszt. Akarva-akaratlanul egy, a végletekig elmérgesült viszály közepébe csöppentünk, s hiába próbálunk úgy tenni, mintha nem így lenne, ez az igazság. Mindez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen az azeriek és az örmények immár lassan negyed százada háborúban állnak egymással, s ezen a tényen nem sokat változtat, hogy manapság Hegyi-Karabah környékén csak néha dörögnek a fegyverek. A helyzet azonban feszült, geopolitikai szempontból meglehetősen terhelt, az idegek pattanásig feszültek. Így aztán elég egy szikra ahhoz, hogy tüzet fogjon az izzó gyűlölet. Ebben a helyzetben meglepetésként senkit nem érhetett – ha mégis, az elég baj –, hogy Safarov kiadatása felszítja majd azt a bizonyos parazsat. Arra nagy eséllyel számítani lehetett, hogy a hősként tisztelt tiszt megérkezését Baku demonstratívan felhasználja a nemzeti érzések erősítésére, s az az ország, amely 150 évig „élvezte” a törökök vendégségét, aligha csodálkozhat Safarov csalárd szabadon engedésén. S hogy Azerbajdzsán felelősséget vállalt a büntetés letöltésére? Na és! A jogot felülírja a nemzeti eszme. Nem dughatjuk tehát a fejünket a homokba, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, hiszen hiába tiszta formálisan az ügylet, a kiadatás a fenti összefüggésben felvet bizonyos morális kérdéseket. Ne feledjük ugyanis el, hogy a civilizált világ szemében Safarov nem hős, hanem brutális gyilkos. Így ebben a helyzetben elvárható a kormánytól, hogy ne tekintse lezártnak az ügyet, hanem adjon átlátható, részletes magyarázatot a kiadatás körülményeiről s általában az egész szerencsétlen esetről. Ha ugyanis ezt nem teszi meg, csak tápot ad a további találgatásoknak és a rosszhiszemű kombinálásnak.
Ezekből enélkül sem vagyunk szűkében. Most például meglepődve tapasztalhatjuk, hogy hirtelen mennyi örmény szimpatizáns lett. Olyanok bontanak most zászlót Jerevánért, akiknek fogalmuk sem volt róla, vagy akiket egyáltalán nem érdekelt a magyar és az örmény nép kulturális, vallási közelsége. S nem véletlenül, hiszen ez a szerencsétlen ügy Obamától a magyar ellenzékig kapóra jön azoknak, akik nem érdekeltek a Magyarország mozgásterét szélesítő keleti nyitásban.
Az utóbbi napok legfőbb tanulsága, hogy álszent a világ, s nem az értékek, hanem az érdekek mozgatják. A következő napokban nagy eséllyel a saját bőrünkön érezhetjük meg azt is, hogy milyen fontos a lobbik ereje, s a felháborodás helyett inkább Washingtontól Brüsszelig az örményt legalábbis megközelítő befolyás felépítésén kellene fáradozni. Mindez azonban nem változtat azon az alapigazságon, hogy a gyilkosoknak börtönben a helyük.
Stier Gábor
