Ebben a címben két gyanús kifejezés is van, az egyik a Szent, a másik a nemzet. Hiába, államunk esetében ez a két fogalom összetartozik. Az ezeréves szentség nélkül nincs nemzet. Ha Szent Istvánra gondolok, legelőször is az okosság, az egyik Istentől eredő erény jut az eszembe, és csodálatot érzek, bár tudom, hogy ezredévekkel ezelőtt is voltak tisztán látó és nagyot alkotó emberek. Ebben e tekintetben az emberi lény nem sokat változott.
Augusztus 20-án mi, magyarok több mindent ünnepeltünk, az új kenyeret, az alkotmányt, de a néphagyomány ezt a napot mindig is István napjának tekintette. A „szent” megjelölés hosszú időn át elmaradt, hogy visszatérjen teljes méltósággal és reménységgel, az ünnepelt alkotmány pedig tákolmánynak bizonyult, s mostanra elenyészett.
A Magyar Nemzet alapító főszerkesztője, Pethő Sándor a Szent István-i állameszményt valódi szentségként kezelte, eszményképe az első magyar király volt, aki szimbolikus értelemben Istentől nyerte el a koronát. Illő tehát, hogy ezen a napon mi is eltűnődjünk azon, hogy egy kivételes ember akaratából miképpen vált egy pogány keleti nép keresztény nemzetté. Ha nem válik kereszténnyé, ezt a népet Európa nem fogadja be, s aligha jöhetett volna létre a nemzetállam. A sors furcsa fintora, hogy ugyanaz az Európa – talán az úgynevezett haladás bűvöletében – most magát a keresztény nemzet eszméjét utasítja el, vagy legalábbis vonakodva fogadja. Ha stílszerűek akarunk lenni, azt kell mondanunk, a Szent István-i tett volt az első rendszerváltozás a Kárpát-medencében, amelyet aztán több időleges váltás is követett.
Akkor a kereszténység volt a fordulat elindítója és éltetője, a legendák és az eszmei valóság szerint a nagy király az ország sorsát Szűz Mária kezébe tette le. A pápa által küldött korona ugyanezt az összetartozást volt hivatott kifejezni: a keresztény Európa befogadta Magyarországot. Csodálatos módon az univerzális krisztusi hitvilág a nemzeti érzést is erősítette, a magyar papság és korábban nem csak a származás szerint magyar mindig hazafi volt. A több mint ezer éve bekövetkezett fordulathoz nem csupán okosság és szentség, hanem vasakarat is kellett. Miként minden alapvető fordulathoz. Koppány felnégyelése nem krisztusi szelídségről árulkodik, bár Jézus maga is mondta, hogy meghasonlást hozott a földre, s ostorral kergette ki a templomból a kufárokat.
Amikor Antall József azt mondta szinte végső szavával: „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője…”, ugyanezen megosztottság egyik lényeges elemét érintette. Sokan sem itt, sem a művelt Nyugaton nem akarnak keresztény Magyarországot, s a Szent István-i álmot anakronisztikusnak tekintik, a vasakarattal véghezvitt tetteket pedig zsarnokságnak. Misztikus reményeink szerint azonban olykor hiszünk abban, hogy Szűz Mária mégis elfogadta a neki felajánlott országot. Az egyik legszebb magyar katolikus ének azt kéri tőle: „Édes hazánkról, Magyarországról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról.”
Augusztus huszadika a legnagyobb nemzeti ünnepünk, a magyar államalapítás napja. Magyarország, a magyar állam századokon át nagyobb volt a mostaninál. Sokféle nemzetiséget befogadott, sok magyart – ha nem is lélekben – elveszített. De Szent István alkotása fennmaradt. Az ország létezik. Szerves része Európának, még akkor is, ha nemzeti erőfeszítéseit bent is, kint is rosszindulattal szemlélik némelyek. A korona illő helyén van. A Szent Jobbot sokezres körmenet kíséri. „Megfogyva bár, de törve nem…” Jövőnk a mi akaratunkon és tetteinken múlik. Élünk.
Kristóf Attila
